Több mint 8 éve - a vasárnapokat kivéve - a Myló nevű hölgyemény hűségesen elkísér a boltig, ott megvárja, hogy végezzek, közben boldogan begyűjti az elismeréseket és a simogatásokat.
Több mint 8 éve megvitatom vele, hogy mi legyen számunkra a reggeli, az ebéd, zokszó nélkül hallgatja, hogy felsoroljam mit kell vennem az ebédhez, soha nincs ellenvetése, soha nem méltatlankodik még akkor se, ha a zöldborsót vagy a rizst emlegetem, pedig tudom róla, hogy azt kimondottan (bocs, otthagyottan) nem szereti.
Több mint 8 év alatt azért rögzülnek a szokások.
Mi lesz velem, ha már nem tud elkísérni a boltig, és én útközben - távollétében- továbbra is vele vitatom meg a bevásárolni valókat?????
"Ne menjen le a nap a Te haragoddal!"
Egy kedves kis tanyán töltöttünk néhány napot. Ráérősen lötyögtünk, napoztunk, beszélgettünk, olvasgattunk, nagyokat sétáltunk, de főzni és mosni nem voltam hajlandó. Egy közeli csárdába mentünk ebédelni, ahol megengedték, hogy Myló is bejöhessen. Magasra emelt orral szimatolt (főleg a kajaszag izgatta), aztán békésen elheveredett az asztal alatt, senkit sem zavarva.
Az étel finom volt, s olyan bőséges, hogy nem bírtuk megenni. A maradékot becsomagolták, s az nekünk vacsorára majdnem sok volt.
Annyira elégedettek voltunk a minőséggel, a választékkal, a mennyiséggel, hogy másnap megint ott ebédeltünk, sőt ugyanannál az asztalnál.
Harmadnapra Mayló úgy döntött, hogy ha mi ide mindennap jövünk, akkor ez a mi felségterületünk, tehát neki ezt védeni kell, úgyhogy ha más vendég jött, akkor véleményt nyilvánított. Tekintettel arra, hogy beszélni nem tud, hát a véleményét ugatva közölte. A betérő vendégek kicsit meglepődtek ugyan, de szerencsére senki nem szaladt el.
Több mint egy év múlva ismét betértünk ugyanebbe a Csárdába. Körülnézett, megállapította, hogy ezt a helyet ismeri, s elfoglalta a \"helyét\", a szokásos asztalnál.
Hihetetlen memóriája mindig lenyűgöz. Egy, két év távlatából is felismer embereket, helyzeteket. Hogy az orrával, vagy valami mással, azt sosem kutattam, csak elfogadtam.
Egyetlen dologban viszont feledékeny.
Néha bizony összeveszünk. Nem ő velem, hanem én vele. Én elmondom neki a véleményem (néha kissé megemelt hangon, kevésbé keresett szavakkal), ő kissé megemeli a fülét, bánatosan rám néz, és elballag a helyére, anélkül, hogy szólásszabadságával élne.
Eltelik egy kis idő, s jelzi, hogy ő már nem is haragszik rám, oly boldogan üdvözöl, mintha órák, napok, hetek óta nem találkoztunk volna.
Ö nemcsak tudja, gyakorolja is:
"Ne menjen le a nap a Te haragoddal!"
Csak én felejtem el mindig, ha éppen aktuális. Szerencse, hogy van aki emlékeztessen rá.
Emlékeztetőm
Szomorú idő van. Ebéd után a kutya jelentkezett egy kis mókára, de valahogy nem akaródzik nekem, inkább lekucorodok a számítógép elé.
A kutya szeméből csak úgy süt a szemrehányás, miszerint unalmas vagyok, és ő is lekucorodik a szőnyegére aludni. Bármikor tud aludni. Ezt már rég meg kellett volna tőle tanulnom.
Amikor jóval később elkezdem a cipőmet felvenni, feláll, és mellső lábait kissé behajlítva kinyújtózik. Az egész kutya egy nagy nyújtózás az orra hegyétől a farka végéig.
Ezt már rég meg kellett volna tőle tanulnom. Ha felkelek, ki kell nyújtózni. Akár reggel az ágyból, akár csak a számítógép elől, ki kell nyújtózni.
Csak mindig elfelejtem, ha éppen aktuális.
Aztán elindulunk egy kis sétára. Ha talál egy jó kiállású botot, lerakja a cipőm elé, jelezve, hogy nekem az a dolgom, hogy minél messzebbre hajítsam, ő majd jól visszahozza. Ha sikerül rávennie a dologra, boldogan rohangál, és mindenkitől, mindenáron megvédi a botot, vagy bármilyen apporttárgyat, legyen az labda, vagy kavics.
Egészen addig, amíg azt nem mondom, hogy most már gyerünk haza. Akkor kiejti a szájából, és tovább nem érdekli a bot.
Ezt is meg kellene tőle tanulnom.
Ha már nem veszem hasznát valaminek, gyorsan, egyszerűen szabaduljak meg tőle.
Csak mindig elfelejtem, ha éppen aktuális.
Önzésem
Augusztusban szóltak, hogy a nagynéném nagyon beteg, kórházban van. Irgalmatlanul megrémültem.
Félelmeimet kielemezve rájöttem, tiszta önzés részemről, hogy noha egyetlen előregyártott imát sem ismerek, a felsőbb hatalmakhoz fordulok gyors és eredményes gyógyulása érdekében.
Gyerekkorom nyarait szívesen töltöttem egy kisváros hátsó kertjében álló diófa tetején. Fogtam a könyvem, felszerelkeztem némi elemózsiával, felmásztam a diófára, és olvastam, amíg le nem ment nap, vagy csak a futó felhőkben gyönyörködtem.
A fáramászási tudásomat soha nem osztályozta le senki.
Ellenben utáltam kötélre vagy rúdra mászni. Nem is tudtam. Ma se tudok, de azt hiszem, már nem is fogok megtanulni. Mivel jó, ha a rúd közepéig eljutottam, legjobb esetben hármast kaptam.
Meg a béna jelzőt.
Meg azt, hogy a hosszú tornaórákon, ahol szekrényt ugrottak az ügyesebbek, elvették tőlem a mozgás örömét. (Elárulom, amióta kikerültem az iskolapadból, egyszer sem éreztem hiányát annak, hogy nem tudok kötélre mászni, vagy szekrényt ugrani. Mindig meg tudtam oldani máshogy a dolgot, az esetek többségében sokkal egyszerűbben. Viszont idén nyáron felmásztam cseresznyefára, úgy szedtem a cseresznyét.)
Évtizedekkel később tudtam meg, hogy ilyenkor nem engem, hanem az akkori tudásomat szubjektíven értékelik a jeggyel. Én a jeggyel azonosítottam magam.
Az iskolai évek alatt sikerült sokszor földbe döngölni minket a tanerőknek (Nem csak engem.). El nem fogadást sugároztak. Jelképesen belém rúgtak, tapostak, és ezt nem átallották nevelésnek nevezni.
Kevesen vannak az életemben, akik maradéktalanul elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, hibáimmal és erényeimmel együtt. Érdeklődésük irántam őszinte, nem a támadási felületet keresik.
Kevesen vannak azok, akik nem számon kérnek, ítélkeznek, hanem tudomásul veszik, hogy vagyok, aki vagyok. Egyszerűen vagyok. Támogatnak, s elfogadást sugároznak.
Az ő barátságuk és szeretetük fontos számomra.
Ezért imádkozok némán a nagynénémért, nehogy elveszítsek egyet is azok közül, akik EMBEREK.
Köszönet nekik, hogy vannak.
